II. fejezet: Az Új Világ

Quel'Thalas Megalapítása

6800 évvel a Warcraft I eseményei előtt Dath'Remar vezetésével a nemes elfek elhagyták Kalimdort és megküzdöttek a Viharörvénnyel. Flottájuk hosszú éveken át vándorolt a világ romjai között és ezalatt számos titkot és elveszett királyságot fedeztek fel. Dath'Remar, aki felvette a Napjáró nevet (szó szerint, "aki a napfényben jár") olyan helyek után kutatott, amelyek alatt jelentős erejű mágikus energiavonalak húzódtak, hogy egy ilyen helyen építhessen népének új hazát. Flottája végül partot ért annak a királyságnak a partjain, melyet az emberek később Lordaeronnak neveztek el. Egyre beljebb hatolva a kontinens szívébe, a nemes elfek letelepedtek a békés Tirisfal Ligetben. Néhány év múlva sokan megőrültek közülük. Elméletük szerint valami gonosz szunnyadt a világnak azon a részén a föld alatt, de ezeket a pletykákat sosem sikerült bizonyítani. A nemes elfek elhagyták településüket és észak felé vándoroltak, hogy találjanak egy másik, energiavonalakban gazdag helyet. Mikor a nemes elfek átkeltek Lordaeron zord, hegyes vidékein, utazásuk egyre veszedelmesebb lett. Mivel gyakorlatilag elvágták magukat az Örökkévalóság Kútjának életadó energiáitól, sokan megbetegedtek közülük a hidegebb éghajlaton vagy egyszerűen éhen haltak. A legnyugtalanítóbb változás azonban az volt, hogy immáron nem voltak halhatatlanok illetve immunisak az elemekre. Testmagasságuk némileg lecsökkent és bőrük elvesztette jellegzetes ibolyakék árnyalatát. Megpróbáltatásaik ellenére számos csodás lénnyel találkoztak, amilyeneket Kalimdoron sosem láttak. Primitív emberekből álló törzseket is találtak, akik vadászó életmódot folytattak az ősi erdőségekben. A nemes elfek számára mind közül a legveszedelmesebb fenyegetést azonban Zul'Aman ádáz és ravasz erdei trolljai jelentették. Ezek a moha-bőrű trollok regenerálni tudták elvesztett végtagjaikat és a legrettenetesebb fizikai sebekből is felépültek, ám egy barbár és gonosz fajnak bizonyultak. Az Amani birodalom foglalta el Lordaeron északi vidékeinek nagy részét és a trollok keményen küzdöttek, hogy a hívatlan idegeneket határaikon kívül tartsák. Az elfek meggyűlölték az ádáz trollokat és azonnal felkoncolták őket, bárhol is futottak össze velük. Sok hosszú év után a nemes elfek végül rábukkantak egy helyre, ami Kalimdorra emlékeztette őket. Mélyen a kontinens északi erdőségeinek szívében megalapították Quel'Thalas királyságát és megfogadták, hogy hatalmas birodalmat kovácsolnak belőle, olyat ami mellett eltörpül majd Kaldorei testvéreik birodalma. Sajnos azonban hamarosan kiderült, hogy Quel'Thalast egy ősi troll város romjai felett alapították meg, amelyet a trollok szent helynek tekintettek, így szinte azonnal elkezdték tömegesen támadni az elf településeket. A makacs elfek azonban nem akarták feladni új otthonukat és az Örökkévalóság Kútjából eltanult mágiájukkal visszatartották a vad trollokat. Dath'Remar vezetése alatt sikerült legyőzniük az amani portyázókat, akik pedig tízszeres túlerőben voltak. Néhány elf azonban nyugtalankodott a Kaldoreiek ősi figyelmeztetése miatt, érezték, hogy mágiahasználatuk akár magukra vonhatja az elűzött Lángoló Légió figyelmét is. Ezért elhatározták, hogy védelmező pajzsot vonnak birodalmuk köré, amely mögött szabadon folytathatták mágiájuk gyakorlását. Quel'Thalast meghatározott pontokon emelt Rúnakövekkel vették körül, amelyek kijelölték a mágikus pajzs határait. A Rúnakövek amellett, hogy álcázták az elfek mágiáját a dimenziókon túli fenyegetések elől, még a babonás troll támadókat is elijesztették a környékről. Az idő múlásával Quel'Thalas ékes példája lett a nemes elfek kitartásának és mágikus hatalmának. Gyönyörű palotáit ugyanaz az építészeti stílus jellemezte, mint Kalimdor ősi csarnokait, ám itt ezeket beépítették a természetes domborzati viszonyok közé. Quel'Thalas lett az az ékkő, amit a nemes elfek olyannyira szerettek volna megteremteni. Quel'Thalas vezetésére megalapították az Ezüsthold Tanácsot, bár a Napjáró dinasztia is megtartott magának némi politikai hatalmat. A hét legnagyobb nemes elf főúrból álló Tanács azon munkálkodott, hogy biztosítsa az elfek országának és népének biztonságát. Védelmező pajzsuk mögött a nemes elfek figyelmen kívül hagyhatták a Kaldoreiek ősi figyelmeztetéseit és a mágiát kihívó nemtörődömséggel használták továbbra is életük szinte minden területén. Közel négyezer éven át éltek békében a nemes elfek elszigetelt királyságuk biztonságában. Ám a bosszúvágyó trollokat ilyen könnyen nem lehetett legyőzni. Az erdő mélyén tervezgettek és ármánykodtak, várva, hogy csapataik száma megfelelően nagyra nőjön. Végül aztán egy hatalmas troll sereg rohamozott ki az árnyékos erdőkből és újra ostrom alá vették Quel'Thalas csillámló tornyait.

Tirisfal Őrzői

2700 évvel a Warcraft I eseményei előtt A trollok északról való kiűzése után Quel'Thalas elfjei nekiláttak, hogy újjáépítsék fenséges hazájukat. Arathor győztes seregei hazatértek délre, Strom városába. Arathor társadalma fejlődött és felvirágzott, Thoradin azonban attól tartott, hogy királysága széttöredezhet, ha túlságosan nagyra nő, így fenntartotta, hogy Strom maradjon az arathori birodalom központja. Sok év telt el békés növekedéssel és kereskedelemmel, míg aztán a nagyhatalmú, öreg Thoradin király elhunyt, így Arathor fiatalabb generációja hozzáláthatott a birodalom Strom vidékein túli kiterjesztéséhez. Az az első száz mágus, akiket az elfek megtanítottak a mágia használatára továbbfejlesztették képességeiket és részleteiben is elsajátították a varázslatszövés misztikus tanait. Ezek a mágusok, akiket annak idején akaraterejük és nemes lelkük miatt választottak ki, mindig is figyelemmel és elővigyázatossággal használták mágiájukat, azonban titkaikat és hatalmukat egy fiatalabb generációnak adták át, akik már nem ismerték a háború megpróbáltatásait és nem látták be az önmegtartóztatás szükségességét. Ezek a fiatal mágusok inkább saját hasznukra alkalmazták a mágiát ahelyett, hogy felelősséggel használták volna társaik boldogulása érdekében. Ahogy a birodalom terjeszkedett és új területeket olvasztott magába, a fiatal varázslók is szétszóródtak a délvidéken. Misztikus hatalmuk segítségével a varázslók megvédelmezték a népet a bóklászó fenevadaktól és lehetővé tették, hogy új városállamok épülhessenek a vadon helyén. Ám ahogy hatalmuk növekedett, a varázslók egyre önteltebbek lettek és elzárkóztak a társadalom többi részétől. A második arathori városállamot - Dalarant - Stromtól északra alapították. Számos ifjú varázsló hagyta ott Strom korlátolt bezártságát és költözött át Dalaranba abban a reményben, hogy újonnan szerzett hatalmukat ott nagyobb szabadságban használhatják. Ezek a varázslók építették fel mágiájukkal Dalaran megbűvölt tornyait, majd belemerültek tanulmányaikba. Dalaran polgárai eltűrték a mágusok cselekedeteit és virágzó gazdaságot építettek ki varázshasználó védelmezőik óvó jelenlétének köszönhetően. Azonban ahogy egyre több varázsló folytatta mágikus tevékenységeit a városban, Dalaran körül a valóság szövete gyengülni és foszladozni kezdett. A Lángoló Légió sötétlelkű ügynökei, akiket elűzött az Örökkévalóság Kútjának összeomlása, most visszataláltak a világba, csábította őket Dalaran varázslóinak meggondolatlan mágiahasználata. Bár ezek a viszonylag gyenge démonok nem képviseltek számottevő erőt, mégis jelentős zavart és káoszt keltettek Dalaran utcáin. A démonokkal való találkozások nagyrészt elszigetelt esetek voltak, így a várost uraló Magokraták megtettek mindent, amit csak lehetett annak érdekében, hogy ezeket az eseteket titokban tartsák a nyilvánosság előtt. A leghatalmasabb varázslókat küldték a bújkáló démonok elfogására, de még ők is gyakran reménytelenül gyengének bizonyultak a hatalmas Légió magányos ügynökeivel szemben. Néhány hónap múlva a babonás parasztok sejteni kezdték, hogy varázshasználó uraik valami retteneteset rejtegetnek előlük. Dalaran utcáin lázadásról szóló pletykák keringtek, a paranoiás polgárság elkezdte megkérdőjelezni a korábban csodált varázslók indítékait és tetteit. A Magokraták tartottak tőle, hogy ha a parasztok fellázadnak Strom közbe fog lépni ellenük, ezért ahhoz a csoporthoz fordultak segítségért, akikről azt gondolták, hogy kizárólag ők érthetik meg problémájukat: az elfekhez. Amint értesültek a Magokratáktól a Dalaranban zajló démoni tevékenységről, az elfek azonnal elküldték leghatalmasabb varázslóikat az emberek országába. Az elf varázslók tanulmányozták a Dalarant átszövő energiahullámokat és részletes jelentést tettek mindazokról a démoni mesterkedésekről, amelyeket észleltek. Végkövetkeztetésük az volt, hogy bár csak néhány démon kószált szabadon a világban, a Légió maga óriási fenyegetés maradna, ha az emberek továbbra is használnák mágikus képességeiket. A quel'thalasi elfeket uraló Ezüsthold Tanácsa titkos paktumot kötött Dalaran Magokrata uraival. Az elfek elmesélték nekik az ősi Kalimdor és a Lángoló Légió történetét, azt a múltat, amely még mindig fenyegetést jelentett a világra. Tájékoztatták az embereket arról, hogy amíg mágiát használnak, meg is kell védelmezniük népüket a Légió gonosz ügynökeitől. A Magokraták azt javasolták, hogy válasszanak ki egy halandó bajnokot, akit felruháznának az elfek és az emberek egyesített hatalmával azért, hogy ez a bajnok egy soha véget nem érő titkos háborút viselhessen a Légió ellen. Hangsúlyozták, hogy az emberiség nagy többsége sosem szerezhet tudomást az Őrzőkről vagy a Légió fenyegetéséről, mert ez félelemtől és paranoiától táplált lázadásokhoz vezethetne. Az elfek megalapítottak egy titkos társaságot, hogy az felügyelje az Őrző személyének kiválasztását és segítsen meggátolni a világ káoszba merülését. A társaság titkos találkáit az árnyékos Tirisfal Ligetben tartotta, ott ahol a nemes elfek először telepedtek le Lordaeronban. Így aztán a titkos szektát elnevezték Tirisfal Őrzőinek. Az Őrzőnek választott halandó bajnokokat hihetetlen hatalommal ruházta fel az elfek és az emberek egyesített mágiája. Bár egyszerre mindig csak egyetlen egy létezett, ő olyan végtelen hatalomnak parancsolt, hogy egyedül is fel tudta venni a harcot a Légió ügynökeivel bárhol is találkozott velük a világban. Ereje olyan nagy volt, hogy csakis Tirisfal Tanácsának volt joga ahhoz, hogy kiválassza a potenciális jelöltek közül azt aki megkaphatta ezt a rangot. Amikor egy Őrző megöregedett vagy elfáradt a káosz ellen vívott titkos háborúban, a Tanács egy új bajnokot választott és pontosan meghatározott körülmények között hivatalosan is az új ügynökbe áramoltatták át az Őrző hatalmát. Emberöltőkön át védelmezték az Őrzők az emberiséget a Lángoló Légió láthatatlan fenyegetése ellenében Arathor és Quel'Thalas országaiban. Arathor fejlődésnek és virágzásnak indult, a mágia használata pedig elterjedt szerte a birodalomban. Ezalatt az Őrzők árgus szemekkel kutattak a démoni tevékenység árulkodó jelei után.

Vasüllő vára és a Törpök Felemelkedése

2500 évvel a Warcraft I eseményei előtt Az ősidőkben miután a Titánok elhagyták Azerothot, gyermekeik, a földszerzetek folytatták a világ mélységeinek formálását és őrzését. A földszerzetek nem igazán törődtek a felszínen élő fajok ügyes-bajos dolgaival, csak az éltette őket, hogy felderítsék a föld sötét mélységeit. Azonban amikor a világot széthasította az Örökkévalóság Kútjának robbanása, az a földszerzetekre is nagy hatással volt. A föld fájdalmától megtántorodva, a földszerzetek elvesztették személyiségük jó részét és bezárták magukat azokba a kőből emelt csarnokokba, ahol megteremtették őket. Uldaman, Uldum, Ulduar... ezek voltak azoknak az ősi TItán városoknak a nevei, ahol a földszerzetek először öltöttek alakot. A föld mélységes mélyén eltemetve pihentek békében a földszerzetek közel nyolcezer éven át. Bár azt nem tudjuk, mi ébresztette fel őket, de az Uldamanba visszavonult földszerzetek idővel felébredtek a saját magukra bocsátott álomból. Meglepve tapasztalták, hogy jelentősen megváltoztak a hosszú alvás alatt. Sziklás bőrük megpuhult és sima bőrré változott, a kövek és a föld feletti hatalmuk meggyengült. Halandó lényekké változtak. Ezek a földszerzetek elnevezték magukat törpöknek, elhagyták Uldaman csarnokait és nekivágtak az ébredező világnak. Mivel a mélyen fekvő helyek biztonsága és megannyi csodája még mindig vonzotta őket, ezért a vidék legmagasabb hegye alatt alapították meg királyságukat. Országukat Khaz Modannak, vagyis "Khaz Hegyének" nevezték el, Titán teremtőjük Khaz'goroth iránti tiszteletből. A hegy szívében oltárt emeltek Titán ősatyjuknak, egy hatalmas üllőt. Így aztán az oltár köré épült várost Vasüllőnek hívták ezentúl mindörökre. A törpök - akiket természetüknél fogva megigézett a drágakövek és a sziklák megformálása -, elkezdték bányászni a környező hegyeket értékes fémek és drágakövek után kutatva. A világ alatt végzett munkájukkal megelégedve, a törpök elszigetelték magukat a földfelszínen élő szomszédaik viselt dolgaitól.

A Hét Királyság

1200 évvel a Warcraft I eseményei előtt Strom továbbra is Arathor központja volt, de Dalaranhoz hasonlóan számos új városállam született Lordaeron kontinensén mindenfelé. Gilneas, Alterac és Kul Tiras voltak ezek az első városállamok és bár mindegyiknek saját szokásai és kereskedelmi hálózata volt, Strom egységesítő uralmát mind elismerték. Tirisfal Őrzőinek éber felügyelete alatt Dalaran lett a világ minden tájáról érkező varázslók tanításának központja. A Dalarant uraló Magokraták megalapították a Kirin Tort, egy különleges rendet, amelynek feladata az volt, hogy írja össze és kutassa fel az emberiség számára akkoriban ismert összes varázslatot, mágikus ereklyét és varázstárgyat. Gilneas és Alterac erős támogatói lettek Stromnak, nagy seregeikkel felderítették Khaz Modan délre fekvő hegyes vidékeit. Ebben az időben történt, hogy az emberek először találkoztak a törpök ősi fajával és meglátogatták hatalmas csarnokokból álló földalatti városukat, Vasüllőt. Az emberek és a törpök megosztották egymással a fémkovácsolás és a mérnöki ismeretek titkait, de az is hamar kiderült, hogy mindkét faj szereti a csatákat és a jó történeteket. Kul Tiras városállama, amelyet Lordaerontól délre egy nagy szigeten alapítottak, virágzó gazdaságot fejlesztett a halászatra és a hajózásra alapozva. Idővel Kul Tirasnak hatalmas, kereskedőhajókból álló flottája lett. Hajói bejárták az ismert tengereket, egzotikus áruk után kutattak, amelyeket máshol jó áron lehetett eladni. Bár Arathor gazdasága virágzott, legerősebb alkotóelemei mégis lassan elkezdtek bomlani. Idővel Strom urai elhatározták, hogy székhelyüket Lordaeron északabbra fekvő zöldellő vidékeire helyezik át és elhagyják a déli, terméketlen területeket. Thoradin király utódai, az Arathi vérvonal utolsó képviselői azonban vitába szálltak ezzel a döntéssel, azt mondták Stromot nem lenne szabad elhagyni, ezzel a véleményükkel pedig magukra vonták a lakosság nagy részének elégedetlenségét, akiknek tetszett a távozás gondolata. Strom urai végül mégis úgy döntöttek, hogy elhagyják ősi városukat, hogy a vad északi vidékeken találjanak rá a tisztaságra és megvilágosodásra. Dalarantól messze északra, Strom urai egy új városállamot alapítottak, amelyet Lordaeronnak neveztek el. Az egész kontinens ettől a városállamtól kölcsönözte később a nevét. Lordaeron a hívő zarándokok és a belső békét és biztonságot kutató vallásos emberek szent központja lett. Az arathik leszármazottai, akik az ősi Strom omladozó falai közt maradtak úgy döntöttek, hogy délre mennek, túl Khaz Modan sziklás hegyein. Útjuk sok hosszú évszakon át tartott, míg végül letelepedtek annak a kontinensnek az északi vidékein, amelyet később Azerothnak neveztek el. Egy termékeny völgyben megalapították Viharváradot (Stormwind), amely hamarosan egy teljesen önálló hatalmi tényezővé vált. A Stromban maradt maroknyi harcos úgy határozott, hogy maradnak és őrzik városuk ősi falait. Strom többé már nem volt a birodalom központja, de egy új ország jött létre belőle, amelyet Stromgarde-nak neveztek el. Bár mindegyik városállam külön-külön sikeres volt, de Arathor királysága gyakorlatilag összeomlott. Mindegyik ország kialakította a saját szokásait és hitvilágát, eközben pedig egyre inkább elkülönültek és függetlenedtek egymástól. Thoradin király látomása az egységes emberiségről végül teljesen elenyészett.

Aegwynn és a Sárkányvadászat

823 évvel a Warcraft I eseményei előtt Miközben a hét ember királyság politikai ereje és a köztük folyó rivalizálás hol felerősödött, hol pedig meggyengült, az Őrzők folytatták a káosz elleni állandó harcukat. Számos Őrző váltotta egymást az évek során, de egyszerre mindig csak egy rendelkezett Tirisfal mágikus hatalma felett. A korszak egyik utolsó Őrzője az árnyék elleni küzdelem egyik leghatalmasabb harcosaként nagy elismerést vívott ki magának. Aegwynn volt ez a tüzes lány az emberek közül, aki sikeresen teljesítette a Rend próbatételeit és elnyerte az Őrző rangját. Aegwynn fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy levadássza és elpusztítsa a démonokat, ahol csak rájuk talált, de gyakran megkérdőjelezte a férfiak által uralt Tirisfal Tanácsának döntéseit. Úgy hitte, hogy a tanácsban ülő ősöreg elfeknek és agg embereknek túl merev gondolkodásuk volt és nem láttak elég messzire ahhoz, hogy a káosz elleni küzdelmet végérvényesen lezárják. A hosszú érvelésekhez és vitákhoz nem volt türelme, csak arra vágyott, hogy feletteseinek bebizonyítsa rátermettségét, ezért sorsdöntő helyzetekben gyakran inkább a dicsőség, mintsem a bölcsesség által kijelölt utat választotta. Ahogy Tirisfal kozmikus hatalma feletti uralma egyre nőtt, Aegwynn rátalált néhány igazán nagyhatalmú démonra, akik Északszirt jeges kontinensén ólálkodtak. Aegwynn elutazott a távoli északi vidékre és a hegyekig követte a démonok nyomait. Felfedezte, hogy a démonok az egyik utolsó túlélő sárkányraj tagjaira vadásztak, hogy az ősi lényekből elszívják belső mágikus energiájukat. Az óriás sárkányok - akik ide vonultak vissza az egyre inkább előretörő halandó társadalmak elől - körülbelül egyenlő hatalommal rendelkeztek a Légió sötét mágiájával szemben. Aegwynn szembeszállt a démonokkal és a nemes sárkányok segítségével sikerült felborítani az erőegyensúlyt, így a démonokat elpusztították. Ám ahogy az utolsó démont is kiűzték a halandó világból, egy hatalmas vihar söpört végig északon. Egy óriási sötét arc jelent meg Északszirt felett az égen. Sargeras, a démonkirály, a Lángoló Légió ura jelent meg Aegwynn előtt, pokoli energiáktól feltüzelve. Közölte az ifjú Őrzővel, hogy Tirisfal ideje lassan a végéhez közeleg és a világ hamarosan térdre omlik majd a Légió hatalma előtt. A büszke Aegwynn úgy gondolta szembe tud szállni a vészjósló istennel és minden hatalmát rászabadította Sargeras avatárjára. Aegwynn zavarbaejtő könnyedséggel gyengítette meg mágiájával a démonurat és sikerült megölnie fizikai megtestesülését. Attól tartva, hogy Sargeras szelleme esetleg hátramaradhatott, a naív Aegwynn a holttestet Kalimdor egyik ősi csarnokába zárta, amely a tenger fenekére süllyedt amikor az Örökkévalóság Kútja felrobbant. Sosem tudta meg, hogy pontosan úgy cselekedett ahogy azt Sargeras kitervelte. Akaratlanul is megpecsételte tettével a halandó világ sorsát mivel Sargeras anyagi formájának halálakor áthelyezte szellemét Aegwynn kimerült testébe. A fiatal Őrző nem tudott róla, de Sargeras ezután sok hosszú éven át rejtőzködött lelkének legsötétebb sarkaiban.

A Három Pöröly Háborúja

230 évvel a Warcraft I eseményei előtt Vasüllő Hegy törpjei hosszú évszázadokon át éltek békében. Településeik azonban lassan túlnőttek hegymélyi városaik korlátain. Bár a Nagy Király, Üllővár Modimus igazságosan és bölcsen uralkodott a törpök felett, három befolyásos csoport alakult ki a törp társadalomban. A Bronzszakáll klánt Bronzszakáll Madoran vezette, aki közeli kapcsolatokat ápolt a Nagy Királlyal, hagyományosan ők voltak a Vasüllő Hegy védelmezői. A Vadpöröly klán, akiket Vadpöröly Khardros thán vezetett, a hegy lábánál elterülő dombos vidéken élt, de szerettek volna nagyobb befolyást nyerni a városban. A harmadik csoport a Feketevas klán volt, őket a varázsló thán, Thaurissan uralta. A Feketevas népe a hegy alatti legsötétebb árnyékok között rejtőzött és mind a Bronzszakáll, mind pedig a Vadpöröly klán ellen ármánykodott. Egy ideig a három érdekcsoport pengeélen táncoló békében élt egymással, ám amikor az öreg Üllővár Nagy Király elhunyt, elszabadultak az indulatok. A három nagyhatalmú klán közt háború robbant ki Vasüllő uralmáért. A törp polgárháború sok éven át folyt a föld alatt. Végül a Bronzszakáll törpök, akiknek a legnagyobb seregük volt kiűzték a Feketevas és a Vadpöröly klánokat a hegy mélyéről. Khardros és a Vadpöröly klán harcosai északra vonultak, majd átkeltek Dun Algaz kapuin és megalapították saját királyságukat Grim Batol távoli csúcsai között. Ott aztán megerősödtek és újra megtöltötték kincseskamráikat. Thaurissan és a Feketevas törpök nem voltak ilyen szerencsések. Megszégyenülve, legyőzetésük felett érzett haragjukban megfogadták, hogy bosszút állnak Vasüllőn. Thaurissan messze délre vezette népét és megalapított egy várost (amelyet saját maga után nevezett el) a szépséges Vörösbérc Hegységben. A múló évekkel érkező meggazdagodás sem enyhítette a Feketevas klán acsargását rokonaik ellen. Thaurissan és felesége, Modgud a varázslónő kétfrontos támadást indítottak Vasüllő és Grim Batol ellen. A Feketevas törpök feltett szándéka volt, hogy egész Khaz Modant uralmuk alá hajtsák. A Feketevas seregek elözönlötték fajtársaik erődítményeit és kishíján el is foglalták mindkét királyságot. Végül azonban Bronzszakáll Madoran győzelemre vezette klánját Thaurissan mágiahasználó serege ellen. Thaurissan és követői visszamenekültek városuk biztonságába, nem tudván a Grim Batolban kibontakozó eseményekről, ahol Modgud serege sem boldogult Khardrosszal és Vadpöröly harcosaival. Az ellenséges harcosokkal szemben Modgud varázshatalmát használta, hogy félelmet ültessen szívükbe. Parancsára életre keltek az árnyékok és sötét dolgok másztak elő a föld mélyéből, hogy a Vadpörölyökre saját csarnokaikban csapjanak le. Végül Modgud áttört a kapukon és ostrom alá vonta az erődöt. A Vadpörölyök elkeseredetten küzdöttek, Khardros pedig belevetette magát az egymással csatázó törpök tengerébe és végül levágta a varázsló királynőt. A Feketevas törpök királynőjük elvesztése után hanyatt homlok menekültek a Vadpörölyök haragja elől. Délre futottak, királyuk városa felé, de útközben beleütköztek Vasüllő seregeibe, akik Grim Batol megsegítésére érkeztek. A két had közé szorult Feketevas törpöket mind egy szálig elpusztították. Vasüllő és Grim Batol egyesített seregei ezután dél felé vonultak, hogy egyszer és mindenkorra legyőzzék Thaurissant és a Feketevas klánt. Nem jutottak messzire, mikor Thaurissan dühe egy végzetes erejű varázslatban öltött testet. Thaurissan egy természetfeletti szolgát akart megidézni, amivel biztosíthatta volna győzelmét, ezért szólította a világ alatt alvó ősi hatalmakat. Döbbenetére és vesztére a lény, ami előmászott a föld alól borzalmasabb volt mint azt legvadabb rémálmaiban képzelte volna. Ragnaros, a Tűzúr, a tűzelementálok halhatatlan ura volt ő, akit a Titánok a világ ifjúkorában száműztek. Thaurissan hívásától felszabadítva, Ragnaros újra életre kelt. Azerothra való apokaliptikus újraszületése szétrobbantotta a Vörösbérc Hegységet és a pusztítás közepén egy dühöngő vulkánt hívott életre. A Feketeszikla néven ismert vulkánt északról a Perzselő Szurdok, délről pedig a Lángoló Sztyeppék határolták. Thaurissant elpusztította az általa elszabadított varázsenergia, a katasztrófát túlélő követőit pedig Ragnaros és elementáljai rabszolgaságba vetették. A mai napig ott élnek a hegy mélyén. A rettenetes pusztítást és a déli hegyekben tomboló egyre terjedő tüzeket látva Madoran és Khardros királyok megállították seregeiket és visszafordultak saját királyságaik felé, Ragnaros haragjával nem mertek szembeszállni. A Bronzszakállúak visszatértek Vasüllőbe és újjáépítették csodás városukat. A Vadpörölyök is hazatértek Grim Batolba, ám Modgud halála gonosz foltot hagyott a hegyi erődön, így a Vadpörölyöknek nem volt tovább maradásuk. Szívükbe szomorúság költözött, hogy maguk mögött kell hagyniuk szeretett otthonukat. Bronzszakáll király felajánlotta a Vadpörölyöknek, hogy éljenek ezentúl Vasüllő határain belül, de ők makacsul elutasították az ajánlatot. Khardros népével északra vonult, Lordaeron vidékei felé. A Vadpörölyök végül a Hátföldeken telepedtek le és megalapították Szelesbérc várát, ahol idővel egyre közelebb kerültek a természethez, sőt még a környéken élő griffekkel is baráti kapcsolatokat ápoltak. Vasüllő törpjei szerették volna fenntartani a rokoni és kereskedelmi kapcsolatokat a Vadpöröly klánnal, ezért két hatalmas kapu közé megépítették a Thandol Alagutat, hogy összeköttetést teremtsenek Khaz Modan és Lordaeron között. A kétoldalú kereskedelem jótékony hatásaként mindkét királyság felvirágzott. Madoran és Khardros halála után fiaik közös erőfeszítéssel állítottak szobrokat atyáik tiszteletére. A két szobor őrízte ezentúl a Ragnaros perzselő jelenléte miatt vulkanikus területté vált délvidékre vezető szoros bejáratát. Egyrészt figyelmeztetésként szolgáltak mindenki számára, aki meg akarta volna támadni a törp királyságokat, másrészt pedig mementói voltak annak, hogy mekkora árat fizettek bűneikért a Feketevas törpök. A két királyság pár éven át még ápolta kapcsolatait, de a Vadpöröly törpöket igazán megviselték azok a szörnyűségek, amelyeknek Grim Batolban voltak szemtanúi. Ezentúl inkább a föld felett éltek, Szelesbérc lejtőin, ahelyett, hogy hatalmas királyságot faragtak volna ki maguknak a hegy mélyén. A két megmaradt törp klán közti ideológiai különbségek vezettek végül ahhoz, hogy útjaik elváltak egymástól.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés